Az uruguayi válogatott 1901. május 16-án összeállt és lejátszotta első mérkőzését – itthon elődeink is túl voltak már az MLSZ-csapat első két, a Richmond AFC és a Surrey Wanderers elleni mérkőzésein, amelyek ma, természetesen nem szerepelnek a hivatalos találkozók listáján –, ám később ezt csak a 3:2-re nyerő vendégek tartották meg saját statisztikájukban. A meccset ugyanis nem az Uruguayi Labdarúgó-szövetség, az AUF, hanem egy klub, az Albion FC szervezte, annak kilenc játékosa alkotta a csapat többségét. (Ketten pedig a később a klubtörténet egyik bástyájából, a Nacionalból kerültek be.)

Az Albion FC neve éppen úgy jelzi, hogy Uruguayban, ahogyan a szomszédos Argentínában is, az angolok ringatták a helyi futball bölcsőjét, mint az, hogy a másik nagy bástya, a Peñarol eredeti neve is Central Uruguay Railway Cricket Club volt. (Apró megjegyzés: akadnak, akik vitatják, hogy a története során háromszor is a Világkupát megnyerő, s így a világ aktuálisan legjobb futballklubjaként ünnepelt arany-fekete klub valóban jogutódja-e a „vasutasoknak”.)

Ugyanakkor az is tény, hogy az uruguayi futball sokkal hamarabb önállósodott, mint a La Plata folyó másik oldalán elterülő szomszédé. Meg az is, hogy a hőskorban Uruguay és Argentína számított Dél-Amerika két vezető futballnagyhatalmának, s hogy a Celeste eredményei még a nagy riválisét is felülmúlták. Uruguay futballistái, akik 1942-ig tizenhat indulásból nyolcszor is megnyerték Dél-Amerika bajnokságát, Európát az 1924-es párizsi olimpia megnyerésével hódították meg. Sok csodálatos játékosuk közül a legtöbb fény José Andradéra, a Csodálatos Négerre (Maravilha Negra) vetült, akit aztán a diadal után mulatóról mulatóra vitték hódolói. A Celeste 1928-ban Amszterdamban megvédte olimpiai elsőségét, a duplázók között volt, csak a legjobbakat említve, José Nasazzi, Héctor Scarone és Pedro Cea is. Akkoriban sokan világbajnoknak titulálták a Celestét, mint a legfontosabb nemzetközi labdarúgó-torna győztesét, de valójában csak 1930-ban érdemelte ki a címet, egy évvel azt követően, hogy a Ferencváros, a magyar klubfutball, a barátságos mérkőzéseket tekintve, egyik legnagyobb sikerét elérve legyőzte Montevideóban.

A Fradi azon a napon jobb volt, mint aztán az argentin válogatott, vélhetnénk, abból kiindulva, hogy a rendező uruguayi válogatott 4:2-re megverte legnagyobb riválisát az első világbajnoki döntőben. Az „uruk” csupán húsz évvel később vettek részt ismét világbajnokságon, akkor, amikor a FIFA ismét Dél-Amerikának adta a rendezést. Brazíliában, a torna utolsó kilencven percében, 2:1-re megverték a házigazda válogatottat, Alcides Ghiggia gólja a futballtörténelem egyik legnagyobb meglepetését koronázta meg.

Így aztán, amikor 1954-ben a magyar Aranycsapat a brazilok elleni negyeddöntőből továbblépve az uruguayiakkal találkozott, egy olyan csapat állta az útját a döntőbe vezető úton, amely nemcsak az előző torna megnyerésével dicsekedhetett, hanem azzal is, hogy korábban még soha nem szenvedett vereséget világbajnoki mérkőzésen. A magyar futball történetének első hosszabbításos mérkőzése az Aranycsapat egyik legnagyobb diadalát hozta: 4:2-es győzelmet a félelmetes Celeste ellen.

A következő találkozásra – ami a hivatalos A-válogatott mérkőzéseket illeti – 1961-ben, Montevideóban került sor. Baróti Lajos chilei világbajnokságra készülő legénysége a szubkontinensen ismerkedett a körülményekkel és ért el az Estadio Centenarióban 1:1-es döntetlent, a gólunkat Solymosi Ernő lőtte. Ugyancsak 1:1-re végződött a két csapat 1962. áprilisi „visszavágója", amelyen az ünnepelt, a nemzeti tizenegytől búcsúzó, az akkori számítás szerint századszor válogatott Bozsik József egyenlített.

Ha már a hatvanas éveknél tartunk: 1962-ben és 1966-ban is vb-résztvevő volt mindkét gárda, de nem akadt egymás útjába, a Celeste magyar kapcsolata, például, annyi volt Angliában, hogy a házigazdák elleni nyitó mérkőzését Zsolt István vezette. Az uruk 1970-ben, Mexikóban is ott voltak, ellentétben a magyarokkal, sőt bekerültek a legjobb négy közé, ahol a brazilok állították meg őket, végül negyedikek lettek. Ebben a korszakban, a hatvanas–hetvenes évekre leginkább a klubsikerek hoztak dicsőséget az uruguayi futballnak, a két nagy közül a Peñarol (kétszer is) és a Nacional is elnyerte a Világkupát, amelyért a Bajnokcsapatok Európa-kupája és a Libertadores-kupa győztese mérkőzött évről évre.

A nyolcvanas évek nem hoztak a korábbihoz hasonló sikereket, de a válogatott 1983-ban és 1987-ben is megnyerte a Copa Américát; majd 1995-ben, Montevideóban, az Enzo Francescoli vezérletével, a veretlen brazilok legyőzésével aratott diadallal újabb ékkő került az uruguayi futball koronájára.

A következő nagy dátum már a mostani generációhoz kötődik: 2010-ben, Dél-Afrikában, a torna legjobb játékosának választott Diego Forlán vezérletével, a vb elődöntőjébe jutott a Celeste, amelynek élén második korszakát töltve, 2006 óta Óscar Washington Tábarez áll. A budapesti lesz a 209. mérkőzése a Celeste élén! Akkori játékosai közül Fernando Muslera, Diego Godín, Martín Cáceres, Luís Suárez és Edinson Cavani itt van Budapesten is, közel egy évtizeddel később.

Nekik is tulajdonítható, hogy a Celeste ötödik a világranglistán. A világ legerősebb klubjaiban játszanak uruguayi játékosok, Fernando Valverde a Real Madrid, Luís Suárez a Barcelona, Diego Godin és Matias Vecino az Inter, Edinson Cavani a PSG, Rodrigo Bentancur a Juventus futballistája. Négyen (Cavani, Suárez, Muslera és Godin) már jóval túljárnak a századik válogatottságon. A keret, immár a később érkezőkkel kiegészülve, hétfő óta Budapesten készül, a pénteki stadionavatóra és a hétfői, tel-avivi (!) argentinok elleni barátságos mérkőzésre.

Nyitókép: A Népstadionban, 1962. 04. 18-án pályára lépett uruguayi kezdőcsapat.