Az igazi kitétel arra utal, hogy ezúttal tekintsünk el az osztrákokkal vívott, egymás közötti, például a Wagner-serlegért vívott mérkőzésektől. Napra pontosan 100 éve játszotta tehát első tétmérkőzését nagy tornán csapatunk. Súlyos vereség lett a vége, de – bármennyire is erős volt a keret, s bármilyen jól is szerepelt a válogatott a folytatásban, megnyerve a Vigaszdíjat – ez akkor még papírforma eredménynek számított.

Az olimpiai futballtornák történetét felelevenítő kétkötetes német könyv így írt a találkozóról: '1912. június 22-én megérkezett a brit küldöttséget szállító gőzhajó Halifaxből Göteborgba.  A fedélzeten ott volt Birch edző, Simmons játékvezető, két tisztségviselő, Wall és Hughes a labdarúgó-szövetségből, valamint 14 játékos. Közülük csak egy, Tom Burn nem volt angol, bár ő is szerepelt az angol amatőrválogatottban. A címvédő és a magyarok találkozója a negyeddöntő slágere volt. A történetük 38. (helyesen 39. – mlsz.hu) mérkőzését játszó magyarok, annak ellenére, hogy ezen a mérkőzésen mutatkoztak be az Olimpiai Játékokon, a kontinens egyik legerősebb csapatának, tapasztalt tizenegynek számítottak. Jól is kezdtek, de Bodnár Sándor tizenegyesét dr. Ronald Brebner, az angol kapus hárította. Hamarosan magukra találtak a britek, különösen az Arthur Berry és Vivian Woodward alkotta jobbszárny és Harold Walden futballozott nagyszerűen. Walden hat gólt is szerzett a hétből. (A magyar források szerint ebből az ötödik Woodward nevéhez fűződik – mlsz.hu) Összességében a brit olimpiai csapat futball-leckét adott a magyaroknak.'

A stockholmi Råsunda Idrottplatson 8000 semleges néző előtt a magyar válogatott valóban a kor legjobb hazai játékosaival vonult fel: Domonkos László – Rumbold Gyula, Payer Imre – Bíró Gyula, Károly Jenő, Vágó Antal – Sebestyén Béla, Bodnár Sándor, Pataki Mihály, Schlosser Imre, Borbás Gáspár.