1942-ben mindössze három mérkőzést játszott a magyar csapat, kettőt Fábián József, egyet Vághy Kálmán kapitánysága idején. A németek elleni, hazai 3:5 után következett a horvátok elleni találkozó, majd ősszel egy sima győzelem a svájciak ellen. A néhány hónappal korábban kikiáltott Horvátország (Független Horvát Állam) ellen a Tóth Gy. – Olajkár II, Szűcs, Kispéter – Pázmándy, Sárosi III – Füzér, Zsengellér, Szusza, Bodola, Tóth III összeállítású csapat játszott, soraiban két újonccal, a diósgyőri Füzér Jánossal, s a góllal debütáló, újpesti Szusza Ferenccel. A 60. perctől vezetett a magyar csapat, de Plese révén a horvátok a 78. percben kiegyenlítettek. Több gól nem esett, pedig az utolsó nyolc percben a vendégek balösszekötője, Kocijan kiállítása miatt emberelőnyben játszott a magyar válogatott.

A sajtó nem volt boldog a döntetlennel. Follnus János például így írt a Képes Sportban, Győzelem helyett szomorú döntetlen címmel: 'Keserű emlékeink eggyel szaporodtak. A vasárnapi horvát–magyar válogatott mérkőzés, amelyről majd mindenki azt hitte, hogy ha talán elkésve is, de gyógyító írt fog nyújtani a magyar labdarúgás még teljesen be sem gyógyult sebeire, a hideg zuhanynál is erősebben kijózanította a bizakodókat. A tizenegy magyar játékos a lehető legkedvezőbb körülmények között készült fel a diósdi edzőtáborban. A lelki előkészítés sem lehetett hiányos. …A magyar csapat tanulni nem tanult, felejteni viszont sokat felejtett. Jellemző volt a játék képére, hogy ha egyes játékosokat vettünk szemügyre, legtöbbjük szemmel láthatóan igyekezett, sőt, sokszor feltűnőbb hiba nélkül végezte a kötelességét, keveset törődve azzal, hogy beilleszkedjék egy tizenegy tagból álló csapat egységes elgondolásainak , egységes céljának keretébe.' A mérkőzés után ismét fellángolt a „rendszervita”, a polémia a középhátvéd-középfedezet helyezkedéséről. A magyar edzői stáb szerint a kapott gólnál az akkor még szolnoki Kispéter Mihály túlságosan előrekalandozott, ebből lett a baj.

A magyar válogatott 1972 tavaszán – 1964 után újra – bejutott az Európa-bajnokság négyes döntőjébe. A reményeket táplálta a hosszú jó sorozat, miután Illovszky Rudolf átvette a válogatottat, a csapat a belgiumi fináléig tizenhárom mérkőzést játszott, s mindössze kétszer kapott csak ki, a kor legjobbjának számító NSZK-tól a Népstadionban, illetve egy meglehetősen szokatlan időpontban, január 12-én lejátszott, madridi találkozón a spanyoloktól. A négyes döntő sorsolása „felemásra” sikerült, a szovjet válogatott a kívánságlista második helyén volt a három lehetséges ellenfél közül. A Szbornajának nagyon jó volt a mérlege a magyarok ellen, ugyanakkor két héttel korábban, a müncheni Olimpiai Stadion megnyitóján megsemmisítő vereséget szenvedett Helmut Schön válogatottjától.

A brüsszeli elődöntőben, mindössze 4000 néző előtt, a keletnémet Rudi Glöckner játékvezetése mellett az alábbi összeállításban játszottak a csapatok. Magyarország: Géczi – Fábián, Páncsics, Bálint, Juhász P. – Juhász I., Kocsis L. (Albert, 60. p.), Kű – Szőke, Bene (Dunai II, 60. p.), Zámbó. Szovjetunió: Rudakov – Dzodzuasvili, Hurcilava, Kaplicsnij, Isztomin – Konykov, Troskin, Kolotov – Bajdacsnij, Banyisevszkij (Nodija, 68. p.), Onyiscsenko. A mérkőzés egyetlen gólját Konykov szerezte az 52. percben. Bajdacsnij beívelése után Páncsics Miklós kifejelte a labdát, de csak röviden és a jókor érkező Konykov kapásból, nagy erővel, a kapu bal oldalába lőtt. A labda Juhász Pétert is érintve került Géczi István hálójába.

A találkozó hajráját, illetve a 80. percben Dunai II Antal által kiharcolt tizenegyest így értékelte másnapi számában a Népsport: 'Dunai II helyzetfelismerő képességét, de Dzodzuasvili kényelmeskedő és aztán pánikba eső játékát bizonyította az ártalmatlan akcióból bekövetkező 11-es. Ha a szovjet hátvéd nem tekintget jobbra-balra, nem integet a partjelző felé, hanem azonnal indul keresztezni, elkerülhették volna az izgalmakat. Mi viszont, sajnos, most sem tudtuk a labdarúgásnak ezt a legnagyobb helyzetét kihasználni! Zámbó, ez a közismerten hidegvérű csatár sem volt képes legyőzni lelki gátlásait, de a Belgrádban győztes gólt rúgó Szőke sem találta el az üres kaput 6 méterről, a földön fekvő kapus mögött. Ezt a durva hibasorozatot már nem lehet pechként elkönyvelni. A kihagyott 11-es és az utána oldalhálóba zúduló lövés karikaturisztikus bírálata csatáraink kapu előtti megbénulásának, s annak, hogy az élvonalbeli edzők, s a szövetségi kapitány, most már hosszú idő óta képtelenek változtatni ezen a teljesen érthetetlen sorozaton. Fájdalmas a vereség, mert nem jobb csapattól kaptunk ki. A mérkőzés jelentős részében határozott mezőnyfölényben játszott válogatottunk, a pálya közepén szellemesebben, ötletesebben szőtte az akciókat és helyzetünk is volt legalább annyi, mint a szovjet játékosoknak. Ők azonban, a jelek szerint, jobban bírták erővel.'

Jól jellemezte a találkozót három nyilatkozat. Illovszky Rudolf, szövetségi kapitány: „Olyan mérkőzést vesztettünk el, amely a kezünkben volt. A csapat mindvégig fegyelmezetten játszott. 11-est nem szabad hibázni ilyen sorsdöntő mérkőzésen. Az is közrejátszott vereségünkben, hogy többen nem azt nyújtották, amit vártunk, gondolok itt a csatárokra. Helyzeteink alapján nekünk kellett volna győztesen elhagyni a pályát. Sajnos, nem ez történt.” Páncsics Miklós: „Üldöz bennünket a balszerencse. Ha a 88. percben berúgom azt a labdát, akkor a hosszabbításban mi biztosan jobbak lettünk volna.” Ponomarjov, a szovjet csapat vezető edzője: „A magyarok jóval többet nyújtottak, mint amennyit vártunk tőlük. Nagyon szoros mérkőzésen sikerült kiharcolni a győzelmet.”

Dunai Antal negyven év távlatából így emlékezett vissza a mérkőzésre: 'Jó csapatunk volt az Eb-döntőn, minden esélyünk megvolt arra, hogy sikerrel zárjuk a négyes döntőt. A szovjetek ellen az első félidőben még nem játszottunk kimondottan jól, de a szünet után sok helyzetünk volt, és az egyik támadásunk végén ki tudtam harcolni egy büntetőt. Akkoriban gondjaink voltak a tizenegyesek értékesítésével, többet is kihagytunk, amiből kisebb balhé is kerekedett, sokszor ért bennünket az a vád, hogy komolytalanul végezzük el a büntetőket. Korábban Bene és Kocsis is hibázott, most Zámbóra bízták a lövést. Én oda sem akartam nézni, kimentem a pálya szélére, háttal álltam a kapunak. Csak a felvételekből láttam, hogy Zámbó is a kapunak háttal állva várta a jelet az elvégzésre, majd fordulásból futott neki a lövésnek, és a kapus kezébe helyezett. Úgy gondolom, ha akkor egyenlítünk, felpörgött volna a csapat, és megnyertük volna a meccset, így viszont a kihagyott helyzetekről maradt emlékezetes a találkozó. A meccs előtt nem volt minden rendben a csapaton belül, volt némi feszültség az öltözőben, idegesen, kapkodva játszottunk, ez okozhatta a támadók gyengébb teljesítményét'.

Valóban, valóságos tizenegyes-átok ült abban a szezonban a csapat tagjain. 1971 szeptemberében, a norvégok elleni vb-selejtezőn Bene rontott (más kérdés: a válogatott így is 4-0-ra nyert, maga Bene szerzett ebből két gólt), a románok elleni bukaresti találkozón Kocsis Lajos tette naggyá Raducanut, az Eb-elődöntőben Zámbó nem tudott a kapuba találni. Ennek is tulajdoníthatóan a magyar válogatott „csak” a harmadik helyért játszhatott, a belgák ellen. Legalábbis húsz percig… Utána két, meglehetősen súlyos védelmi hiba után Raymond Goethals legényei biztos előnyt szereztek (a második különösen fura szituációból esett: Géczi és Páncsics egymásra várt, miközben a kapus elengedte a labdát, melyet az éppen ezen a találkozón rekorderválogatottá előlépő Van Himst kényelmesen pofozott a hálóba), s utána már hiába rohant a magyar gárda az eredmény után. Kű Lajos ugyan lezárta az egy éve tartó „büntetőmizériát”, a harmadik helyet a belgák szerezték meg. Akkor mindenki kesergett, s okkal emlegette, hogy mindkét ellenféllel szemben reális esélye volt a győzelemre Illovszky Rudolf csapatának. Mostanság meg annak is örülnénk, ha a legjobb tizenhat közé bejutna az Európa-bajnokságon a válogatott… Más idők voltak: 1972-ben az Eb-negyedik mely mellett a Fradi elődöntős volt az UEFA-kupában, az olimpiai válogatott ezüstérmesként zárt Münchenben, s a toronymagasan legjobb magyar klubcsapat, az Újpest egy esztendővel később a legjobb nyolc, újabb egy esztendő elteltével a legjobb négy közé került a BEK-ben. Akkor, 1974-ben, amikor a Tatabánya másodszor is megnyerte a KK-t, s az utánpótlás Európa-bajnoknak járó serlegre azt vésték fel: 1. Magyarország. Más idők voltak… Ki gondolta volna, hogy ez az esztendő jelenti a búcsút a legszűkebb elittől?