Az előjelek csak a két ország közös találkozóit tekintve voltak kedvezőek. Addig kétszer találkozott egymással a két csapat, mindkétszer világbajnokságon. 1954-ben 4:2-re, 1966-ban 3:1-re győzött a magyar válogatott, mindkét győzelem a magyar futball legszebb tíz diadala közé tartozik. A két meccs között eltelt 12 esztendőben Brazília egyetlen világbajnoki mérkőzését sem veszítette el, s kétszer is megnyerte a Rimet Kupát. 1970-ben, Mexikóban aztán megnyerte harmadszor és egyben végleg is. Még az előző két vb-elsőségnél is nagyobb sikert aratva. Az első, mexikói Mundialon az előző két aranyéremben még balszélsőkénrt részes Mario Jorge Zagallo vezérletével a brazilok minden mérkőzésüket megnyerve szereztek világbajnoki címet, a magyarokat búcsúztató csehszlovákokat, az addigi történetük legjobb tizenegyével jelentkező románokat, a címvédő angolokat, a meglepően jó peruiakat, a Dél-Amerikában sikert sikerre halmozó két klubra, a Peñarolra és a Nacionalra épített uruguayiakat, majd a döntőben az Európa-bajnoki címet védő olaszokat legyőzve. Egy évvel később, 1971 nyarán Brazília a válogatottságtól búcsúzó futballkirályt, Pelét ünnepelte.

Az aranyzöld mezes legénység nem is egészen két hét alatt fogadta az osztrákokat (1-1), legyőzte a csehszlovákokat (1-0), majd – Pelé valóban utolsó válogatottbeli mérkőzésén – 2-2-t játszott a jugoszlávokkal. A brazíliai idő szerint július 21-én, a hazai szerint pedig már 22-én hajnalban rendezett találkozón, az Illovszky Rudolf által dirigált magyar együttes ellen Pelé már nem játszott. Nélküle is nyolc olyan játékos szerepelt ellenben a brazilok kezdő csapatában, aki 1970-ben játszott az olaszok elleni világbajnoki döntőben: Felix, Brito, Everaldo, Piazza, Clodoaldo, Gerson, Tostão és Rivellino. Zé Maria játszott Carlos Alberto, Zequinha Jairzinho, Vaguinho pedig Pelé helyén.

Nálunk az 1969 decemberi, marseille-i bukás után Hoffer József, az egykori remek és eredményes ifikapitány, a kedvelt és elismert sportújságíró lett a szövetségi kapitány. Az első, a jugoszlávok elleni mérkőzésén hét, majd a következő kilenc találkozóján újabb hét futballista debütált a nemzeti tizenegyben. E sorozatban a válogatott ugyan megnyerte nyitó, a norvégok elleni, oslói világbajnoki selejtezőjét, majd barátságos mérkőzésen győzött Bázelben és Bécsben is, elég volt két kudarc (a franciák elleni hazai 1-1, majd a bolgárok elleni idegenbeli 0-3), hogy a pesszimisták a vb-szereplés után az Eb-szereplést is elúszni lássák. Hoffer a szófiai találkozó után lemondott, s Illovszky Rudolf került a helyére. A korábban már tíz mérkőzésen e tisztséget ellátó szakember visszatérése utáni első fellépése az egy évvel korábban világbajnoki címet nyerő brazilok elleni mérkőzés volt a Maracanában. A legendás Rudi bácsi tizenhat játékost vitt magával Dél-Amerikába, közülük 13-an az előző évtized legerősebb három klubcsapatát, az Újpesti Dózsát, a Ferencvárost és a Vasast képviselték. A névsor: Géczi István, Novák Dezső, Páncsics Miklós, Juhász István (Ferencváros), Fábián Tibor, Vidáts Csaba, Puskás Lajos (Vasas), Noskó Ernő, Juhász Péter, Fazekas László, Bene Ferenc, Dunai II Antal, Zámbó Sándor (Újpesti Dózsa), Rothermel Ádám (Tatabányai Bányász), Szűcs Lajos (Bp. Honvéd), Karsai László (Videoton). A kapitány végül a Géczi – Fábián, Páncsics, Vidáts, Juhász P. – Juhász I., Szűcs – Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó tizenegyet küldte a Maracana 90 000 nézője előtt a gyepre.

A mérkőzésről rengeteget elmond a Népsport másnapi értékelésének néhány részlete: „A tömeg Zagallo fejét követeli. Azét a Zagallóét, akit pedig istenként ünnepeltek a világbajnokság megnyerése után, s akinek tulajdonképpen ez az első kudarca. Mert igaz, hogy az osztrák és a jugoszláv válogatott is döntetlent harcolt ki a Maracanában, de – és ezt nyugodt szívvel mondom ki – azokat a mérkőzéseket nem vették túl komolyan Rióban! Azokat úgy tekintették, mint a 'királybúcsúztató' ceremónia részeit, s nem az eredmény számított, hanem az, hogy szépen búcsúzzon a 'király'! Már az előző napokban elmondtam, hogy a brazil–magyart más mérkőzésnek tekintik! A magyarok ősi ellenfelek, akik ellen egy most születő, új brazil válogatott nagy becsvággyal lépett pályára, a törlesztés reményében! Hiszen állandó refrén volt Rióban, hogy itt az idő törleszteni a svájci és angliai kudarcokért!

A mérkőzésen csaknem minden úgy történt, ahogyan Illovszkyék megtervezték! Döntőnek bizonyult, hogy a magyar védelem jobb oldala (Fábián, Páncsics, Juhász I. és a Tostãót fogó Vidáts) nagyszerűen helytállt a világ legjobb balszárnyával (Everaldo, Rivellino, Vaguinho, Tostão) szemben. A 16-os közelében a mieink szorosan fogtak embert, ügyesen váltottak, eltömték a réseket, s ha másképp nem ment, akkor önfeláldozóan közbevetődtek. Ha pedig megszerezték a labdát, akkor – Illovszky utasításának megfelelően – sokat és pontosan adogattak, hogy támadásba lendülhessenek, s egyben idegesítsék az ellenfelet. A labda így sokat volt a magyar játékosok birtokában, de nem vált passzívvá ez a sokadogatásos játék! Támadásaink rendre gyors, korszerű kiugrásokkal fejeződtek be, amelyek végén Benéék többször is gólhelyzetbe kerültek. A vártnál jobban játszó Dunai II vezérletével – aki nemcsak önmagát hozta helyzetbe, hanem társait is – több helyzetet dolgoztak ki, mint a világbajnok brazil együttes! Az első félidőben egyébként csaknem oldalra billent a pálya, hiszen a brazilok a bal-, a mieink pedig a jobb oldalon vezették a támadások döntő többségét. Vagyis csak a pálya egyik hosszanti felén zajlottak le a döntő összecsapások, amelyekben sikerült kihúzni a brazilok méregfogát. Előbb Gerson, utána pedig Clodoaldo és Rivellino fáradt ki, s ezzel megcsappantak a fergeteges brazil támadások. Nem véletlen, hogy a szünetben Illovszky bátrabb támadójátékot kért a magyaroktól! Kérte, hogy gyors súlypontáthelyezésekkel törekedjenek a győzelemre, mert jó eredmény a 0:0, de ezzel nem szabad megelégedni! Persze, Zagallo is kisebb taktikai változtatásokra adott utasítást a szünetben, s ez már a II. félidő első perceiben meglátszott. Jóval aktívabb lett Zé Maria és Zequinha játéka. Ekkor bizonyosodott be, hogy a brazil jobbszélső milyen nagyszerű labdarúgó! Meg is lepte Juhász Pétert, aki kapkodni kezdett, s csak kis idő után találta meg ismét önmagát. Szerencsénkre azonban Szűcs és Vidáts ezekben a nehéz percekben kisegítette a fiatal hátvédet. Nehéz percek voltak ezek! Fazekas kifáradt, de szerencsénkre ekkor a középre húzódó Zámbó lendült jobban játékba, s az óriási területen játszó Szűcs is nagyszerűen küzdött, sőt, épített is. Így és ezért történhetett meg, hogy a nem túl nagy iramú, de változatos, élvezetes és látványos mérkőzésen a tudatosabb mezőnyjátékot játszó magyar együttes közelebb állt a győzelemhez, mint félelmetes ellenfele.'