Székely László 1910-ben született, a magyar futballisták első nagy kirajzása idején, már 1921-ben kiment szerencsét próbálni Olaszországba. A nem túl tehetséges fedezet hamar rájött, bizonyos dolgokat jól lát a pályán, de nem tudja azokat végrehajtani. Látja, hogyan kellene csinálni, de neki nem megy. Úgy döntött, inkább megpróbálja elmagyarázni másoknak, mit kellene tenni. Már a harmincas évek elején edzőként dolgozott a dél-olasz Leccénél, aztán egy merész gondolattól vezérelve áthajózott Brazíliába. A São Pauló-i Juventusnál, majd a riói Fluminensénél bukkant fel, Dél-Amerikában vészelte át a háborút. Utána ellenben visszatért Itáliába, 1949–50-ben a Verona csapatát dirigálta. 1950-ben megint hajóra ült, s Izraelben írt alá szerződést, a nem sokkal korábban újjáalakult válogatott edzője lett. (A zsidó állam megalakulása után és Székely érkezése előtt az izraeli válogatottat előbb Egon Pollak, majd Alois Hess irányította. Mindketten osztrák útlevéllel érkeztek az országba, egyébként mindketten alapemberek voltak Guttmann Béláék oldalán az első osztrák profi bajnokcsapatban, a Hakoah Wienben 1925-ben.)

Hess 'Lajos' – mert hogy így is szólították a társai – három mérkőzésen irányította a válogatottat, játszott nála Weinberger Ernő, magyarosított nevén Vermes Vilmos, becenevén Bébi. Ő mindmáig – forrásaink szerint – az egyetlen izraeli válogatott futballista, aki bajnoki mérkőzést játszott a kor legjobb két magyar csapatában, a Ferencvárosban és a Hungáriában. 1939 és 1956 (!) között a Beitar Tel-Aviv belsőcsatára volt, 1949-ben négyszer játszott, s két gólt lőtt az alakuló izraeli válogatottban. Később ékszerészként dolgozott, ez volt ez eredeti szakmája. Kiérkezte után az edzője, és az ékszerészműhelyben a főnöke is, Alois Hess volt.

De vissza az 1969-ben, mindössze 59 évesen Olaszországban autóbalesetben elhunyt Székely Lászlóhoz: edzői pályafutása későbbi részében dolgozott a Veneziánál és a Palermónál is, sőt sikereket ért el – mi több, bajnoki címet nyert – Törökországban, a Fenerbahçével. Rövid ideig (1957, 4 mérkőzés) irányította a török válogatottat is.

1959-ben igazi világmárka került az izraeli válogatott élére: Mándi (Mandl) Gyula. 1899. július 14-én született, a tízes évek háborús Budapestjén, a Tisza Kálmán téren (II. János Pál pápa térnek hívják most, ez volt évtizedeken át a Köztársaság tér) és környékén kezdett futballozni, közben leigazolt az Ékszerészek csapatába, de 1914 és 1918 között a Ferencvárosi Torna Club játékosa volt. Játszott is a zöld-fehéreknél 11 bajnokit, két olyan idényben, amelyet az FTC bajnoki ezüsttel zárt. Miután állandó játéklehetőségre vágyott, ráadásul barátai, elsősorban Orth György a kék-fehérekhez csábították, átigazolt az MTK-hoz. Brüll Alfréd öt játékost is adott érte! De megérte, mert az eredeti neve (Mandl) után Mandulának becézett fedezet a hátvédsorba visszahúzódva az ország legjobb játékosai közé emelkedett. 1920 és 1937 (!) között kilenc bajnoki címet nyert a kék-fehérekkel, azaz az MTK-val, majd annak profi alakulatával, a Hungáriával. Nála több bajnoki címet a magyar labdarúgás történetében csak Schlosser Imre nyert!

Mándit remek futballaggyal áldotta meg a sors, kiválóan olvasta a játékot, de attól sem riadt vissza, hogy – ha szükség úgy hozza – kézzel, vagy lábbal állítsa meg ellenfelét. 325 bajnoki meccsen játszott élete fő klubjában, noha 1924-es, súlyos térdsérülés majdnem kettétörte a karrierjét. Öt éves szünet után küzdötte vissza magát a válogatottba, amelyben 1921 és 1934 között 32-szer játszott. Szenvedő részese volt a párizsi olimpián az 'egyiptomi csapásnak', de ezzel együtt is mindössze ötször játszott vesztes mérkőzésen a nemzeti tizenegyben.

1937-ig játszott a Hungáriában, egyebek mellett Sebes Gusztáv mellett. Kapcsolatuk évtizedekre meghatározta Mándi Gyula sorsának alakulását is. Sebesnek része volt abban, hogy Mándi rövid ideig dirigálta az MTK-t (1945), s abban még nagyobb, hogy – titulusa szerint – állami edzőként Mándi Gyula volt az Aranycsapat „pályaedzője”. Így részese volt a korszak összes nagy sikerének, a helsinki olimpiai győzelemnek, a római stadionavatón az olaszok ellen elért 3:0-nak, s az ezzel megszerzett Európa Kupa-győzelemnek, a londoni 6:3-nak, majd aztán az angolok elleni, budapesti 7:1-nek, s a világbajnoki ezüstéremnek 1954-ben. A forradalom után, kétéves viszonylagos inaktivitás után engedélyt kapott az állami sportvezetőségtől, hogy Brazíliába szerződjön. A riói América trénere lett, két korábbi MTK-s, Kürschner Izidor és Guttmann Béla után a harmadik magyar lett, aki letette a névjegyét az ottani futballban. Ő tette le annak a csapatnak az alapjait, amelyik aztán 1960-ban megnyerte a Fluminense ellen Rio állam bajnokságát.

Akkor azonban Mándi Gyula (aki külföldön az egyszerűbb kiejthetőség kedvéért gyakran használta a nevét Julius Mandelként) már Izraelben tevékenykedett. 1959 és 1963 között 31 mérkőzésen irányította az ottani válogatottat, majd 1964-ben még három mérkőzésre visszahívták. A szövetségi kapitányként töltött, összesen 34 meccs hihetetlenül magas szám az izraeli válogatott történetében, ezzel Mándi Gyula mindmáig harmadik az örökranglistán Shlomo Scharf és Emmanuel Scheffer mögött. 1959 nyarán nem indult jól az izraeli kaland, az éppen csak átvett tizenegy 7:2-re kikapott a lengyelektől Wroclawban. Ám Mándi a következő mérkőzésre már csodát tett: a csapata otthon 2:2-es döntetlent játszott olimpiai selejtezőn a későbbi bajnok jugoszláv válogatottal! Egy hónappal később az izraeliek döntetlent játszottak a Ramat Ganban a lengyelekkel, elképzelhető, Mándit micsoda hősként ünnepelték. Utána az izraeli csapat (egyebek között a Mészáros Ferenc által irányított irániakat is megelőzve) kiharcolta az Ázsia-bajnokságon való indulás jogát, sőt, a dél-koreai tornán aztán második lett a válogatott. Mindmáig ez az izraeli futball legnagyobb sikere kontinensbajnoki tornán. Mándi Gyula aztán nyert a csapatával olimpiai selejtezőn Belgrádban, s csak rosszabb gólaránya miatt maradt le a csapatával (még egyszer: a későbbi győztes ellen elbukva) a római játékokról.

Mándi Gyula, akit 1964-ben visszahívott még az izraeli szövetség három találkozóra, összesen 34 mérkőzésen dirigálta a válogatottat, a mérlege 15 győzelem, 7 döntetlen, 12 vereség. Az izraeli futball akkori állapotát figyelembe véve hihetetlenül jó mutató. A remek edző hazatérése után már nyugdíjas éveit élte, 1969. november 26-án hunyt el.