A nem csak a zsidó felekezethez tartozó játékosokat fogadó morvaországi cionista klubban 22 olyan játékos szerepelt, aki pályafutása során pályára lépett a magyar válogatott mezében. Közülük Hirzer Ferenc és Obitz Gábor a Makkabi játékosaként is, például az 1924-es, rossz emlékű, a mi számunkra az egyiptomi csapással véget ért párizsi olimpián. („A Makkabi Brno is azon egyesületek sorába tartozik, melyek 1919-ben cionista néven alakultak, azonban a következő évek futballkonjunktúrája elhomályosította a klub ideológiai színezetét” – írta magyarázatként Szegedi Péter, A cionizmustól a futballgazdaságig című tanulmányában.)

Már a húszas évek elejétől, először Künstler József szervezésében kerültek ki játékosok a csehszlovák nemzeti ligák közül a zsidóban szereplő Makkabihoz, abban az évben a csapat nagyon erős volt, 15 mérkőzésen veretlen maradt. Elvileg nem alkalmazhatott profi játékosokat a klub – de támogatói segítségével megtalálta a kiskapukat. A Nemzeti Sport is beszámolt két válogatott játékos indulásáról: „Schwartz bejelentette, hogy Brünnben egy textiltanfolyamra iratkozik be, Obitz a szakmájában, mint mázoló kap állást.” Ugyanakkor szerződött az egyesülethez Zsigmond Vilmos, a Szegedről indult kitűnő kapus – a későbbi világhírű operatőr édesapja – is. Szegedi Péter írásából ismert, hogy „a csődbe jutott csapatot 1923-ban szervezték újra a város posztókereskedői, a Makkabi ekkor szabadult meg végleg cionista gyökereitől.”

A klub bevételeket elsősorban a túrákból – másodsorban jegybevételből, harmadsorban nem kifejezetten legális fogadásokból – remélhetett. 1923 tavaszán Feldmann Gyula játékos-edző vezetésével már nagy európai túrán járt a csapat, a Barcelonától ugyan kikapott, de a Real Madridot például legyőzte. Az FTC korábbi válogatott játékosa, Schwartz Sándor 1923 nyarán azt mondta: „A mi csapatunk annyira összeszokott és annyira jó, hogy Brünnben egyetlen magyar csapat sem tudná megverni.” (Schwartz néhány hónap múlva a bécsi Hakoahhoz igazolt.) A kereseti viszonyokra jellemző, hogy a belsőcsatárt le akarta igazolni a Barcelona, de az visszautasította, nem érte volna meg neki…

1924 elején azt írta a Nemzeti Sport: „A jobb átlag ma 2500 cseh koronát (mai áron körülbelül két és félmillió forintot) keres. Brünnben csakis a prágai munkaügyi hivatal engedélye alapján vállalhat állást egy külföldi, és mivel ezt az engedélyt a klub egyetlen alkalommal sem tudta megszerezni, nyilvánvaló, hogy a klub tartja el a játékosokat. A fénykorban tíz magyar játékos és a cseh Fischer alkotta a legjobb tizenegyet: Zsigmond – Feldmann, Fischer – Reiner, Hajós, Nikolsburger – Rázsó, Schwartz, Obitz, Hirzer, Weisz. A kapus és a jobbfedezet kivételével mind játszottak a magyar válogatottban.

A fénykor 1924 nyaráig tartott – áttételesen talán szerepe volt a bukásban a csehszlovák és a magyar válogatott olimpiai kudarcának is. A zsidó szövetségnek hirtelen problémás lett, hogy a magyar játékosok egy része keresztény, 1924-ben felfüggesztette a Makkabi játékjogát. A csapat ezzel túralehetőségektől esett el, s nem bírta el, hogy több magyar kulcsjátékosa eligazolt. 1925 elején már az MLSZ is bojkottot hirdetett az addigra már a Blue Star nevet viselő egylet ellen. S mire a hivatalos professzionizmus beköszöntött Csehszlovákiában és Magyarországon, a Kék Csillag leáldozott. Ezzel együtt: a története során 42 magyar játékost leigazoló, köztük 22 válogatottunkat soraiban tudó brünni csapat egzotikus fejezetet írt futballtörténelmünkbe.

(Részlet Dénes Tamás és Sándor Mihály készülő, Magyar Futballkrónika című könyvéből.)