A portugálok elleni fiaskót feledtette a brazilok elleni, világra szóló visszhangot kiváltó diadal, majd a bolgárok sima legyőzése, ezért aztán reményteli volt, hogy esetleg a magyar válogatottnak sikerült az, ami négy évvel korábban, Chilében nem: az egyik, szomszédos ország mumusnak számító válogatottjának legyőzésével bejut a világbajnokság elődöntőjébe. 1962-ben a csehszlovákoktól szenvedett Baróti Lajos csapata egygólos vereséget, most a mindhárom csoportmérkőzésüket megnyerő szovjetek vártak rá.

Ez volt a két ország harmadik tétmérkőzése, nyerni addig még egyszer sem sikerült. Az 1952-es moszkvai meccseket is beleszámítva addig kilencszer találkozott a két válogatott, s 810 perc mindössze egy magyar győzelmet hozott. A magyar futball presztízséhez, sikereihez képest olyan nagy volt a szovjetek elleni szereplés kontrasztja, hogy Budapesten megszületett a városi legenda: a szovjeteket nem szabad legyőzni. Ma már, amikor mindent kutató két évtizeden vagyunk túl, nagy biztonsággal kijelenthetjük, ilyen direktíva soha nem született. Egyszerűen a szovjetek a fizikai erőre épített játéka nem ízlett a magyar játékosoknak. Más kérdés, hogy a szerencsével sem álltak pertuban a mi futballistáink.

Sunderlandben, a Roker Parkban Baróti Lajos a Gelei József – Mátrai Sándor – Káposzta Benő, Mészöly Kálmán, Sipos Ferenc, Szepesi Gusztáv – Nagy István, Rákosi Gyula – Bene Ferenc, Albert Flórián, Farkas János összetételű, mondhatni jól bevált, másképpen szinte a brazil- és bolgárverő tizenegyet küldte a pályára, Az egyetlen változtatást Nagy István beállítása jelentette, aki Mathesz Imre helyére lépett.

Akárcsak a portugálok ellen, ezúttal is már a 3. percben vezetést szerzett az ellenfél, kapushibából. Anatolij Banyisevszkij lövése után Gelei József kiejtette a labdát, Igor Csiszlenko pedig közelről bekotorta a kapuba. A magyar csapat hiába támadta végig az első félidőt, nem tudott kiegyenlíteni. Sőt, a második félidő elején egy újabb bizonytalanságot Valerij Porkujan is góllal büntetett. Utána már hiába szépített a sorozatban a negyedik világbajnoki mérkőzésén is gólt szerző Bene Ferenc, elúszott még a döntetlen, a hosszabbítás lehetősége is. A magyar válogatott, noha továbbjutott a legnehezebb csoportból, az elődöntőbe már nem lépett tovább.

Baróti Lajos szövetségi kapitány a találkozó után azonnal lemondott, balszerencséjére a BBC magyar adásának mikrofonjába, amit aztán itthon felettébb nehezményeztek. Tóth-Szenesi Attila Baróti című könyvében az ominózus 'nyilatkozat', ami egy egyszerű 'Mi a véleménye a mérkőzésről?' kérdésre született, így szólt a nagyon felindult, s az indulatait kontrollálni nem képes kapitánytól: 'Hagyjon békén! Nem bírom én ezt idegekkel. Magyarországon én leszek a bűnbak, a bitang, a hazaáruló, mert megint kikaptunk a ruszkiktól. Csinálja az, akinek több szerencséje van. Én már nem vagyok szövetségi kapitány.'

Ugyanebben a könyvben minden idők legtöbb mérkőzésen a kispadon ülő magyar szövetségi kapitánya még egy aspektusból megvilágította, igenis létezett a szovjetekkel kapcsolatos városi legenda. Ez pedig befolyásolta a kapusválasztást is: 'Szentmihályi a portugálok ellen nagyot hibázott, Gelei a brazilok ellen remekül védett. Ha akkor veszít a válogatott, akkor kiesünk. Én mégis vissza akartam hozni Szentmihályit, mert a szovjetek a széleken vezették a támadásaikat, és onnan ívelték be a labdákat. Gelei alapvonalkapus volt, Szentmihályi viszont bátran kijött a beadásokra. Rudi (Illovszky Rudolf, Baróti Lajos első számú segítője a tornán. – A szerk.) azt mondta nekem a sunderlandi parkban, hogy ha Szentmihályival kikapunk a szovjetek ellen, akkor senki sem mossa le rólunk, hogy ki kellett esnünk. Hagytam magam meggyőzni. A sorsdöntő gólt éppen egy beadás után kaptuk.'

Brian Glanville, a nagyszerű angol sportújságíró így foglalta össze a mérkőzésen látottakat a The Story of the World Cup című könyvében: 'A magyarok, a brazilok elleni remeklés után ezúttal kikaptak, ahogy korábban is már néhányszor, nem bírtak a szovjetek fizikai erejével. Albert szinte kiszolgáltatott helyzetbe került Voronyin őrizetében, aki ezúttal szokásától eltérően nem a támadásépítésre koncentrált, hanem az emberfogásban jeleskedett. Szabó – érdekes módon magyar nemzetiségű a szovjet oldalon – túlragyogta Albertet a játékszervezésben. Ráadásul a magyarokat megint sújtotta a szokásos kapushibák átka, amely valaha Grosiccsal kezdődött, s most Geleinél tartott. A magyar kapus hibája eredményezte az első szovjet gólt, majd Porkujan a második félidő elején 2:0-ra növelte az előnyt egy szöglet után, amelyet Gelei nem ért el. Később a kis Bene válaszolt, s a remény feltámadt. Ám tíz perccel a befejezés előtt az energikus Rákosi kihagyta a helyzetet. A végén még Jasin óriási bravúrral védte Sipos szabadrúgását, s az oroszok továbbjutottak.'

Arról a bizonyos Rákosi féle helyzetről így írt az Esti Hírlap: 'Rákosi olyan tiszta helyzetben hibázott, amelyben még be is lehetett volna lehelni a labdát a hálóba.'