1909-ben az MLSZ úgy gondolta, válogatott labdarúgó-mérkőzésekkel (is) emeli a FIFA-kongresszus szakmaiságát. Ebben nagy segítségére volt az angol szövetség, az FA, amely a soros kongresszusokra rendre elküldte legerősebb, profikból álló válogatottját, amelynek akkoriban kevés vetélytársa akadhatott a kontinensen. Profikból álló válogatottat addig csak egyszer láthatták eleink. Azt is egy FIFA-kongresszusnak köszönhették: az 1908-as bécsi gyűlés után az angolok megtették azt a szívességet, hogy átruccannak Budapestre, s 7:0-ra megverték a magyar reprezentatívot. (Ez volt a két ország első hivatalos mérkőzése, egyben a magyarok addigi legsúlyosabb veresége.) Az 1909-es kongresszus előtt az angolok ismét jelezték, küldik a csapatukat. Szinte pontról pontra, névről névre azok jöttek Budapestre, akiket ígértek. A kongresszusi vendégek egyáltalán nem bánhatták meg, hogy megnézték a mérkőzést, s nemcsak az angolok miatt! Ők jól játszottak, de nem csúcsformában. Ellenben a tulajdonképpeni magyar B-válogatott (Bihari – Manglitz, Révész – Weinber, Károly, Kanyaurek – Weisz, Nyilas, Késmárky, Tóth II, Grósz), noha hét újonccal állt ki, szinte csodát tett azzal, hogy bátran futballozva csak 4:2-re kapott ki. Góljait Késmárky Ákos (BTC) és Grósz József (BAK) szerezte.

'Senki sem hitte! Mi is a fejünket csóváltuk, s rázogattuk hitetlenül. Betűzgettük újra, meg újra az első jelentést, mely azonban egyre világosabban, egyre hihetőbben ismételgette igazát: 3:0! Nem a lengyel győzelem, nem a papírforma, nem is a párisi lapok elragadtatása és magasztaló dicsérete oltotta belénk a győzelmi hitet, de valami belső erőtől élt ez bennünk, mely az örök magyar erőbe és akaratba vetett hitünkből fakadt. Nem ringatóztunk a végső győzelem biztos reményében, de arra számítottunk, hogy olyan ellenfelek ellen, mint a tegnapi, nem bukik el a magyar csapat. Erre jogos reményt nyújtott a magyar futball nagy múltja, felsőbbséges tudása, páratlan felkészültsége. Hogy ezek mellett a nagyszerű tulajdonágai mellett elbukott már a startnál, olyan örökké gyászos emlékezetű eseménye a magyar futballnak, melyet nem tehet jóvá hosszú időn át.

Nekünk magyaroknak sokkal fájdalmasabb az ilyen katasztrofális vereség, mint más, boldogabb nemzetek fiainak. Mi be akartuk bizonyítani a világnak azt, amit megtagadott, amit lehazudott rólunk. Oda akartuk vágni a világ szemébe a magyar erénynek, magyar tehetségnek sikerét akkor, amikor gúzsba kötve, kerékbetörve eltiprásunkon dolgozik a körülöttünk nyüzsgő ellenségeink hada. De a sors, mely már annyiszor sújtott ránk súlyosabb, komolyabb dolgokban is, azt sem engedi, hogy a magyar tehetség legalább a játékokban versengő nemzetek közt bontakozzék ki tökéletességében, nagyságában' – írta a Nemzeti Sport nagy elkeseredésében azt követően, hogy az egyiptomi válogatottól 3:0-ra kikapott a magyar csapat a párizsi olimpia negyeddöntőjében.

Valóban: semmilyen előjel nem mutatta, hogy ilyen súlyos vereséget szenved az egyébként jó erőkből álló magyar csapat. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a vereség felnyitotta a szemeket, s érv volt aztán a profizmus magyarországi bevezetése mellett. A futballtörténelmünkben ilyen erős csapat (Biri – Fogl II, Mándi – Orth, Guttmann, Obitz – Braun, Eisenhoffer, Opata, Hirzer, Jeny) azóta sem szenvedett ily megalázó vereséget, talán az 1986-os mexikói világbajnokság irapuatói 0-6-ja versenyezhet vele. A játékosok szerint az akkori kispesti kapus, Biri János hibái, valamint Orth György sérülése, néhány, kulcsembernek számító klasszis, elsősorban Zsák Károly, Molnár György, vagy Takács II József hiánya, s Braun Csibi kihagyott tizenegyese, illetve az Eisenhoffer József meg nem adott gólja képében megjelenő balszerencse együttesen okozták a vesztet. A magyar futballtársadalmat elemeiben rendítette meg a vereség. Utcai tüntetéseken szitkozódtak a csalódott szurkolók, sőt a kudarc politikai kérdéssé vált, parlamenti interpelláció is elhangzott tárgyában. Talán megkockáztathatjuk: szerencsére. Mert a magyar labdarúgás közel sem volt annyira rossz, mint amennyire az egyiptomiaktól elszenvedett vereség azt sejtette. Másfél hónappal a párizsi bukás előtt a válogatott a sérült Orth György nélkül is 7:1-re agyonverte az olaszokat. Egy héttel az olimpiai vereség után, igaz, teljesen más összeállításban, 1:0-ra legyőzte a franciákat.

1955. május 29-én látták először százezren a magyar labdarúgó-válogatottat a Népstadionban. Az ünnephez győzelem dukált, de a Danka – Buzánszky, Várhidi, Lantos – Bozsik, Szojka – Sándor (Palotás), Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Fenyvesi összeállítású tizenegy a szünetben még vesztésre állt a skótok ellen. Sebes Gusztáv a második játékrészre kapust cserélt, Faragó Lajos állt be – de a lényeg a támadójáték feljavulása volt. Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor és Fenyvesi Máté egy-egy góljával fordított, s 3:1-re nyert a magyar csapat. A skótok sokkal jobb benyomást keltettek, mint az angolok 1954-ben, miután lőttek egy kapufát, s kihagytak egy tizenegyest, még jobban megnehezíthették volna az Aranycsapat játékosainak a dolgát.

A következő dátum 1974. május 29., az első Székesfehérváron rendezett A-válogatott mérkőzés napja. A jugoszlávok elleni 90 perc Albert Flórián búcsújaként vonult be a magyar labdarúgás történetébe. Az akkor már a nemzeti tizenegyben két éve nem szereplő Császár 15 percet játszott, majd Fazekas László váltotta. Az NSZK-beli világbajnokságra készülő vendégek nem udvariaskodtak, az első félidő felénél már két góllal vezettek, a szeghegyi születésű Danilo Popivoda és Jurica Jerkovic egy-egy góljával. A második félidő ellenben a magyar csapaté volt, Máté János, a Ferencváros csatára két góljával oroszlánrészt vállalt a fordításban. A „közbenső”, a második magyar gólt Fazekas László lőtte, büntetőből. Illovszky Rudolf  csapatának összeállítása a következő volt: Géczi – Fábián (Lakinger), Bálint, Vidáts, Megyesi – Juhász I., Albert (Fazekas), Somogyi – Müller, Bene, Máté.

A június negyedikei ellenfél, Írország válogatottja ellen az eddigi utolsó találkozó az 1993-as, dublini. Nagyszerű emlék a Puskás Ferenc kapitányi korszakában elért, 4-2-es dublini győzelem. David O’Leary, a legendás középhátvéd búcsúmérkőzésén az írek az első öt percben két gólt lőttek Petry Zsoltnak, Roy Keane és Niall Quinn révén. A második félidő azonban óriási fordulatot hozott, elsősorban a csereként beszállt Hamar István érdeméből. A Kispest-HFC csatára két góljával kiegyenlített, majd az utolsó öt percben Balog Tibor második és Urbán Flórián első, válogatottbeli góljával győzött a magyar válogatott a Lansdowne Roadon. Az alábbi összeállításban: Petry – Telek – Csábi, Lőrincz – Bánfi (Balog T.), Pisont, Márton, Urbán, Keresztúri – Orosz, Eszenyi (Hamar)

A legutóbbi május 29-i A-válogatott mérkőzésünk a 2010-es, németek elleni meccs a Puskás Ferenc Stadionban. A másfél hónappal később világbajnoki bronzérmet nyert Nationalelf visszavágott a 2004-es, kaiserslauterni vereségért, s simán 3-0-ra győzött. Lukas Podolski az 5. percben tizenegyesből szerzett vezetést, majd a második félidő közepén Mario Gomez és Cacau három perc alatt szerzett két gólt. Erwin Koeman a magyar szövetségi kapitányként töltött utolsó előtti mérkőzésén az alábbi csapatot szerepeltette: Király – Bodnár (Laczkó), Vanczák, Horváth G., Bodor (Tőzsér) – Juhász (Szélesi), Vadócz – Huszti (Priskin), Koman (Lázok), Dzsudzsák – Torghelle (Németh K.)