Hányszor, de hányszor elhangzott az 1938-as, magyar ezüstéremmel végződő világbajnoki döntő után, vagy akár a következő években a fenti mondat a magyar futball akkori szereplőitől…

Mondhatjuk, hogy akárcsak a szenteknek, nekünk is magunk felé hajlott a kezünk, de az is igaz, az olaszok, élükön az első számú szaktekintélynek számító Vittorio Pozzóval, tényleg hálásak voltak a magyaroknak, elismerték őket. S nem nagyon vitatkoztak azzal a megállapítással, hogy a calcio, az olasz futball harmincas évekbeli nagy felfutásában – az állam kétségtelen nagy léptékű szerepvállalása mellett – elementáris része volt a magyar edzőknek, valamint az oriundóknak, szűkebb és egyszerűbb értelemben véve a honosított, vagy visszaolaszosított dél-amerikai csillagoknak.

Az edzők már a húszas évek elejétől szállingóztak ki Budapestről, talán Ging József, a Törekvés egykori válogatott játékosa volt az első ismert magyar, aki ott talált munkát. Bőven lettek követői, a magyar edzők többsége civil állást is kapott edzői munkája mellett. Miként a futballisták is, hiszen akkor még nem csak Magyarországon, hanem Olaszországban is – hivatalosan – amatörizmus volt.
Érdekes, hogy a tízes-húszas évek két legjobb magyar csapatából, az MTK-ból és az FTC-ből csak nagyon kevés befutott játékos ment Olaszországba, megtalálták itthon is a számításukat, ellenben, például a Törekvésből, részben kerülőúton, Csehszlovákián, vagy Csehszlovákián és Németországon keresztül olyan ismert futballisták kötöttek ki Olaszországban, mint Ging, Hajós, Hirzer, Viola, Weber és Weisz Árpád.

A magyar futball első nagy olaszországi sikerét a Juventus 1925–1926-os bajnoki címe jelentette, amelyhez a Juve Károly Jenő irányításával menetelt egészen az észak-olasz döntőig, soraiban két magyar játékossal, Viola Józseffel és Hirzer Ferenccel (emléküket a Juventus-stadion melletti interaktív múzeum is méltóképpen őrzi). A Bologna ellen két mérkőzés után döntetlenre állt a párbaj, s ezt az izgalmat az edző Károly Jenő szíve nem bírta ki. Játékosai a harmadik találkozón, valamint annak megnyerése után az országos döntőben, Bukovi Márton középfedezet Alba Romája ellen az elhunyt edzőjükért is játszottak. A csapatot játékos-edzőként Viola József dirigálta, s nagyszerűen játszott Hirzer Ferenc, az idény gólkirálya is.

Miután abban az évben az olasz futball „belső piacát” védendő korlátozták a külföldi játékosok számát, véget ért a magyar labdarúgók első ottani aranykora. Pedig abban a szezonban az Északi Liga összesen 30 légiósából huszonöt magyar volt! (Ilyen szempontból a második aranykor aztán az 1948–1949-es szezon volt, amikor tizenhét magyar lépett pályára a Serie A csapataiban.)
Mindazonáltal érdekes kontraszt: „csak” négy magyar futballista nyert bajnoki címet Olaszországban, Viola és Hirzer után Schubert Gyula (1949, Torino), majd Nyers István, az Internazionale csatára 1953-ban. Az edzők ellenben tíz bajnoki elsőséget számlálnak. (Azt a három esetet is beleszámítva, amikor egy magyar edző kezdte meg a szezont, de nem ő fejezte be a végül bajnoki címet nyerő gárda élén.)

Mind közül kiemelkedik az Olaszországban és Magyarországon is a 2010-es években „újrafelfedezett” (talán esetünkben az sem túlzás, hogy nem kell az „újra” előtag) Weisz Árpád, aki az Ambrosianával (Internazionaléval) nyert 1930-ban, majd szerzett két elsőséget a Bolognával is. Sőt, az 1938–1939-es idényben is még öt fordulón keresztül ő vezette az újra a bajnoki címig menetelő csapatot, de a faji törvények fenyegetése miatt Franciaországba távozott.

Az AS Roma első bajnokcsapatának (1983-ig egyetlen bajnokcsapatának), az 1941–1942-esnek Schaffer Alfréd volt az edzője. A negyvenes évek elején a bajnoki címnyerés (1942–1943) idényében egy ideig irányította a Torinót Kutik András. A világháború után a Grande Torino, a nagy Torino tündöklésében nagy szerepe volt a tanácsadói, majd a sportigazgatói posztot betöltő Erbstein Ernőnek, aki magyar játékosával, a kőbányai Schubert Gyulával együtt, szörnyethalt a Torino szörnyű légibalesetében, Supergánál, 1949 májusának elején. Az ötvenes években Czeizler Lajos az AC Milant (1951), dr. Sárosi György a Juventust (1952) vezette a bajnoki címig. Guttmann Béla volt az AC Milan edzője 1954–1955-ben, a piros-feketék bajnokok lettek, de a hajrában már nem a vezetőséggel összekülönböző Guttmann ült a kispadon.

Néhány más különlegesség a calcio magyar edzői kapcsán! Az olaszok első világbajnoki címnyerése előtti idényben (1933–1934) a tizennyolc élvonalbeli csapatnál tizenhárom, a második osztály 13 alakulatánál hatnál magyar edző dolgozott. Sokat hangsúlyozott különlegesség, hogy az 1938-as világbajnokságon – éppen a magyarok elleni döntőben – aranyat nyerő Squadra Azzurrájából minden, a tornán szereplő játékosnak volt a pályafutása során legalább egy magyar edzője. A ligarendszerű bajnokság 1929-es bevezetése óta egyetlen külföldi nemzet edzői sem nyertek annyi bajnoki címet, mint a magyar. Világbajnokságon eddig egyetlen külföldi szövetségi kapitány vezette az olasz válogatottat: Czeizler Lajos, 1954-ben.

Magyar edzők játszották a főszerepet a húszas-harmincas évek legsikeresebb európai klubkupasorozatának, a Közép-Európai Kupának az olasz sikereiben is. Négy kiírásban jutott el a fináléig olasz csapat, 1932-ben (Nagy József) és 1934-ben (Nemes Kovács Lajos) a Bologna győzött, 1933-ban az Ambrosiana (Weisz Árpád) és 1937-ben a Lazio (Viola József) második lett.

Ami a nemzetközi kupákat illeti: a hatvanas években is ért el magyar edző sikert olasz klubbal. A Kupagyőztesek Európa-kupája első kiírásában Hidegkuti Nándor volt a győztes Fiorentina edzője.
Hozzátartozik még a teljes képhez, hogy néhány olasz élklub valóságos magyar korszakot élt meg hajdanán. A Fiorentinánál 1926-tól 1934-ig (két idényt leszámítva) csak magyarok dirigáltak, Csapkay Károly, Feldmann Gyula, Rády Vilmos és Ging József. Az akkor is sztárklubnak számító Internazionalénál (Ambrosianánál, Ambrosiana-Internél) 1926-tól 1936-ig csak magyarok vezették a szakmai munkát, Weisz Árpád, Viola József, Weisz Árpád, Tóth-Potya István, harmadszor Weisz Árpád, majd Feldmann Gyula. A Lazionál 1924 és 1927 között Kőszegi Dezső és Ligeti Jenő, 1939-től 1931-ig, kisebb megszakításokkal Molnár Ferenc, majd 1936 és 1940 között Viola József, majd néhány hónapos szünet után Kertész Géza és Molnár Ferenc kezében volt a csapat.

A Triestinában 1930 és 1939 között Tóth-Potya István, Révész Béla, Csapkay Károly, Tóth-Potya István, Nemes Kovács Lajos, Konrád Jenő és Nehadoma János állt a csapat élén, a magyarok edzői munkáját egyszer nyolc, egyszer öt fordulóra szakította csak meg két olasz. A harmincas évek sikercsapatának számító Bolognához 1931 elején került Lelovics Gyula, majd Nagy József, Nemes Kovács Lajos és Weisz Árpád következett, egészen 1938 októberéig. (A sor csupán 26 fordulóra szakadt meg, 1933–1934-ben.) Bariban 1928 és 1950 között, 32 esztendő alatt tizenegy magyar edző dolgozott, de még többet mond, hogy ez idő alatt mindössze öt olyan szezon akadt, amelyben nem dolgozott magyar edző a csapat élén.