Alasztics Marcell a húszas évei elején mutatkozott be a felnőtt futsalválogatottban, és azóta már alapembere a nemzeti csapatnak. Pedig a győri születésű kapus néhány évvel ezelőtt álmában sem gondolta volna, hogy valaha köze lesz a futsalhoz, gyerekkorától kezdve nagypályás karrierre készült az ETO utánpótláscsapataiban.

– A sport és a futball szeretete magától értetődő volt a családban, édesapám annak idején élvonalbeli labdarúgó volt, édesanyám pedig röplabdázott amatőr szinten. A futball egész kiskoromtól fontos szerepet játszott az életünkben, édesapámmal és nagypapámmal is rengeteg fociztam kiskoromban. Általános iskolai tanárom, Cs. Kovács László az ETO utánpótlásában dolgozott, ő javasolta, hogy ikertestvéremmel együtt próbáljuk ki komolyabb szinten is a futballt. Eleinte mindketten mezőnyjátékosok voltunk, később regionális tornákon, állandó kapus híján, beálltam a kapuba, és elég jól ment a védés. Kisgyerekként plusz vonzerőt jelentett, hogy a kapusok sokkal több felszerelést kaptak, lehetett kesztyűm, hosszú nadrágom, olyasmik, amiket a mezőnyjátékosok nem kaphattak meg. Hamar megszerettem a védést, ügyes is voltam benne, így jutottam el az U21-es csapatig az ETO-ban. Mindig is a legmagasabb célok lebegtek a szemem előtt, NB I-es játékos, sőt válogatott futballista akartam lenni, az alacsonyabb osztály egyáltalán nem érdekelt. A magasságommal kapcsolatban azonban voltak kételyeim, és 18-19 éves koromban már látszott, hogy az a tíz centi mindig is hiányozni fog ahhoz, hogy kiemelkedő kapus legyek.

A tehetséges kapus azonban nem akart lemondani a labdarúgó-karrierről, így mikor édesapja jó barátja, Hannich Péter lehetőséget ajánlott arra, hogy kipróbálja magát a futsalban, megragadta a lehetőséget. Ha azt nem is lehet mondani, hogy szerelem volt első látásra (próbálkozásra…), végül ez a lépés hozta meg a rég várt sikereket.

– A legelső edzésen egyből az első csapathoz kerültem, Dróth Zoli, Lódi Tomi, Balázs Zoli mellé, mellettük minden másodpercben azt éreztem, hogy óriási a lemaradásom, és teljesen esélytelen, hogy egy szintre kerüljek velük. Más miatt sem tetszett eleinte a futsal, nem lehetett például nálam a labda a térfelemen, addig idegen mozgásokat kellett megtanulnom, emellett folyamatosan fájt a térdem a sok csúszkálástól. Mégis elkezdtem az NB II-ben védeni, de ezzel párhuzamosan nagypályán is játszottam megyei szinten. Ahogy telt az idő, egyre inkább megszerettem a futsalt, rengeteget fejlődtem, majd az ETO vezetőedzője, Jordi Illa Solé válaszút elé állított: felajánlotta, hogy legyek az NB I-es csapat harmadik számú kapusa, a két válogatott játékos, Tóth Gyula és Matkovics Gábor mögött. Az utánpótlás-válogatottban ekkor már számítottak rám, én pedig úgy éreztem, ha valahol, akkor ebben a szakágban lehet jövőm. Így végül hiába jutottunk fel a Komárom nagypályás csapatával az NB III-ba, végleg elbúcsúztam a füves pályáktól. Eleinte sötét ló voltam a futsalban, kevesen ismertek, hiszen egyetlen utánpótlásmeccsem sem volt a szakágban, néhány NB II-es mérkőzés után, 20 évesen NB I-es kapus lettem. Bár gyerekként másról álmodoztam, ugyanúgy örültem az élvonalbeli szereplésnek a futsalban, mintha nagypályán értem volna el.

Alasztics Marcell válogatottbeli kapustársával, Sásdi Bálinttal a bajnokság legjobb kapusduóját alkotja a Haladásban:

Alasztics Marcell azóta bajnok, kupagyőztes és a felnőtt válogatott első számú kapusa, sőt az ETO-val résztvevője volt a futsal Bajnokok Ligája négyes döntőjének is (ahol a Barcelona elleni mérkőzést követően a meccs legjobbjának választották). Rövid időre Európa egyik legjobb bajnokságába, az olasz élvonalba is eljutott, de klubja egy-két hónappal később fizetésképtelenné vált. Hazatérése után nagy szerepe volt abban, hogy a Haladás tavaly szoros bajnoki döntőt játszott az MVFC Berettyóújfaluval, és abban is, hogy a szombathelyi csapat idén megnyerte a Magyar Kupát. A 25 éves játékos nem elégszik meg az eddig elért eredményekkel, és szeretne még magasabb szinten bizonyítani.

– Rövid idő alatt nagyon sokat elértem a futsalban, még most is hihetetlen számomra, hogy egy-két év alatt a nulláról válogatott lettem, játszhattam a világ legjobb csapatai ellen. Amit elértem, azt a kemény munkának köszönhetem, sosem elégedtem meg a teljesítményemmel, én magam vagyok saját magam legnagyobb kritikusa. A megnyert mérkőzések után sem tudok igazán örülni, ha úgy érzem, elkerülhető gólt kaptam, folyamatosan az a cél hajt, hogy saját sportágamban a legmagasabb szintre jussak el. Ezért is gondoltam úgy, hogy ha lehetőségem van rá, ki kell próbálni magam külföldön, és Javi Rodriguez segítségével pár éve meg is valósult ez az álmom. Sajnos klubom fizetésképtelenné vált, ezért a vártnál sokkal rövidebbre sikerült a kaland. Ennek ellenére nem bántam meg a lépésemet, nagyon sokat tanultam kint, technikailag és taktikailag egyaránt. Nem mondtam le arról, hogy később újra megpróbáljak külföldre igazolni, de a magyar futsalosoknak nincs könnyű dolguk, mert jelenleg sokkal szívesebben szerződtetnek egy ismeretlen brazilt, mint egy magyar válogatott játékost. A jó kapcsolatok, az ismeretség vagy egy jó menedzser elengedhetetlen ahhoz, hogy külföldi szerződést kapjon egy magyar futsalos. Persze, közben elhivatottnak is kell lenni, és ha lehetőség van nemzetközi mérkőzéseket játszani, azokon folyamatosan jól kell szerepelni.

A következő nagy kihívás a magyar válogatott Európa-bajnoki selejtezős szereplése lehet jövő évben. A nemzeti csapat januárban magabiztosan megnyerte előselejtezős csoportját, de az igazi megmérettetés csak jövő évben vár a Turzó József együttesére, amikor magasabban jegyzett válogatottakkal kell megmérkőznie a csapatnak.

– A válogatott szépen fejlődik, de nehéz tartani a lépést azokkal a csapatokkal, amelyek jelentős erőforrásokat tudnak fordítani a szakágra. A franciák és a németek rengeteg energiát fektettek a fejlesztésbe, míg más országokban honosításokkal erősítették meg a válogatottat. Mi az élcsapatok ellen küzdeni tudással, fegyelmezettséggel kompenzálhatjuk a hátrányunkat, valamint néhány extra teljesítménnyel, amire szerencsére a keretünkből több játékos is képes. Erre jó példa volt az oroszok elleni két mérkőzés decemberben, ott bizonyítottuk, hogy ha a legtöbbet hozzuk ki magunkból, a világ élvonalával is fel tudjuk venni a versenyt. A jövő évi selejtezők során hoznunk kell néhányat az erősebb ellenfelekkel vívott mérkőzések közül, ebben az esetben kijuthatunk az első tizenhat csapatos Európa-bajnokságra.

Alasztics Marcell még évekig játszhat a legmagasabb szinten a futsalpályákon, ennek ellenére már készül a profi sport utáni életre is. A bajnoki küzdelmek felfüggesztése óta a szakmai stáb által előírt heti hét-nyolc egyéni edzés mellett is bőven jut idő a tanulásra, ami a tervezett egyetemi felvételihez is jól jöhet majd.

– A sportolással párhuzamosan készülök a civil életre, néhány éven belül szeretnék egyetemre jelentkezni. Ehhez alapfeltétel a nyelvtudás, ezért már most igyekszem minél több időt fordítani a tanulásra. A futsalban jóval nehezebb egzisztenciát teremteni, mint a nagypályás labdarúgásban, ezért itt mindenkinek készülnie kell a sport utáni életre. Ha most folytatnám a tanulmányaimat, biztosan olyan területre mennék, aminek köze van a sporthoz, de alakulhat úgy, hogy végül teljesen másként alakul a sorsom. Mindenesetre a bajnokság felfüggesztése óta igyekszem a lehető leghasznosabban felhasználni az időmet, képezem, fejlesztem magam, idegen nyelvet tanulok, ezekre sajnos korábban kevés idő jutott.