Bemutatjuk a norvég válogatottat VI.
Férfi A-válogatott   |   Válogatottak Archív   |   2006. augusztus. 31., 10:52
Bemutatjuk a norvég válogatottat VI.

Mint minden ország futballjában, a norvégban is számon tartanak sikereket és kudarcokat. Előbbi csúcsa az 1936-os, berlini olimpián elért bronzérem, amelyet természetesen amatőr futballisták szereztek meg.

A norvég futball történetének első száz évében a harmincas évek jelentették az aranykort, mégis, tekintettel a berlini éremszerzésre, ők „bronzkornak” szokták nevezni ezt az érát. 1933-at tekinthetjük az első mérföldkőnek: akkor mutatkozott be a válogatottban a később legendássá lett Reidar Kvammen. Két évvel később követte őt a Lyn - stílusa alapján az angol Stanley Matthewshoz hasonlítható - szélsője, Arne Brustad, közben pedig, 12 év után, hazatért Németországból a válogatott korábbi csillaga, Asbjörn Halvorsen. Az egykori 19-szeres válogatott, aki éppen tucatnyi éven keresztül futballozott a német Hamburger SV csapatában (két bajnoki címet is nyerve!) úgy érezte, eljött az ideje, hogy átadja külföldön szerzett tapasztalatait a norvég futballnak.

Hazatérve ő lett a labdarúgó-szövetség főtitkára, majd a nemzeti válogató bizottság elnöke. (Akkoriban több országban is ilyen bizottság helyettesítette a szövetségi kapitányt, a kinevezett edző feladata a játékosok edzése volt.) Halvorsen hamarosan azonban, látva a közép-európai példákat, igazi szövetségi kapitánnyá is kinevezte magát. Jót tett vele: nagyszerű csapatot épített.

Már az 1936-os berlini játékok előtt is akadt néhány nagyszerű eredménye válogatottjának (a norvégok számon tartanak például egy osztrákok és egy magyarok elleni győzelmet is, utóbbit mi nem tartjuk hivatalos találkozónak), mégis kevesen gondolták a sorsolás láttán, hogy csapata messzire juthat. A törökök ellen esélyesnek számítottak ugyan, de utána a házigazda német csapat várt rájuk. A nyitó 4:0 után Halvorsen szerénységre intette játékosait, akik maguk is tudták, a németek 9:0-ra verték Luxemburgot. A norvégok annyira nem bíztak magukban, hogy két nappal a találkozó utáni dátumra lefoglalták a hazafelé útra szóló hálókocsi-, és hajójegyeket.

A németek nagyon bíztak a sikerben, de óriási csalódást hozott számukra a mérkőzés: a norvégok Magnar Isaksen két góljával megérdemelt, s a futballtörténelmükben legendássá nemesedett győzelmet arattak. Így ők jutottak be az elődöntőbe, ahol az olaszokkal találkoztak. Ott sem adták olcsón a börüket: csak 120 perces csatában kaptak ki 2:1-re. Gólszerzőjüket, Arne Brustadot választották később a torna egyik legjobb játékosának. Megérdemelte: a lengyelek elleni bronzmérkőzést aztán az ő mesterhármasa döntötte el.

Két évvel később a „bronzcsapat”, 1994-ig egyedülálló sikert elérve, részt vett a franciaországi világbajnokságon. Nagy reményekkel érkezett, de kis szerencséje sem volt. Már az első fordulóban összekerült a világbajnoki címvédő, nagy esélyes olaszokkal. Marseille-ben a Squadra Azzurra gyorsan vezetéshez jutott, de a 83. percben a norvégok, megint csak a szinte az egész védelmet kicselező Brustad révén kiegyenlítettek. Brustad néhány perccel később lőtt még egyet, az olaszok összeroskadva, sírva rogytak a gyepre – de aztán látták, a játékvezető les miatt nem adja meg a gólt. Ők sem tudták miért… De ettől erőre kaptak, s a hosszabbításban Silvio Piola megszerezte győztes góljukat. Később már - a döntőben a magyarokat győzve le - meg sem álltak az újabb világbajnoki címig. Brustadot meg legfeljebb az vigasztalhatta, hogy néhány hónappal később, az angol szövetség alapításának 75. évfordulója tiszteletére rendezett mérkőzésen, játszhatott a Wembleyben, az Európa-válogatottban. Így „végződött” a csapata:… Piola, Zsengellér, Brustad!

Szinte napra pontosan egy évvel később, 1939 októberében a norvég válogatott nagy meglepetésre 4:1-re kikapott a dánoktól Koppenhágában. Ezt követően hat éven keresztül nem játszott a válogatott a német megszállás miatt. Az elfoglalt ország sportbojkottot szervezett. Bár a futballisták megpróbáltak titokban edzeni, s ugyancsak titokban játszottak is néhány mérkőzést, a hatéves hiátus szétzúzta a norvég futballt.

1945. augusztusában lépett pályára a csapat ismét válogatott mérkőzésen, de kétszer is kikapott a dánoktól. Néhány hónappal később a kor egyik legjobb csapatától, a svédtől még nagyobb leckét kapott.

A csapat gerincét ekkor még mindig a bronzkorszak idősödő csillagai alkották, s a fejükbe vették, hogy nem adják fel. Nem egészen egy évvel később, 1946. június 28-án 12:0-ra megverték a finneket. Mindmáig az a siker a norvég futball történetének legfölényesebb diadala.


Címkék:

Kapcsolódó hírek

Huszonegyedik mérkőzésére készül A-válogatottunk Görögország ellen
Huszonegyedik mérkőzésére készül A-válogatottunk Görögország ellen

Nyolcvan éve találkozott először hivatalos mérkőzésen a magyar és a görög válogatott. Az azóta eltelt évtizedekben hússzor csapott össze a két ...

Bernd Storck: Köszönjük a szurkolók támogatását!
Meccsbeszámoló
Ötödször játszunk Észtország ellen

Nyolcvan éve találkozott először hivatalos mérkőzésen a magyar és a görög válogatott. Az azóta eltelt évtizedekben hússzor csapott össze a két ...